Az embernek mik eszébe nem jutnak egy fáradt estén, amikor egy fontos papírt keres a fiókja legmélyén, s közben rábukkan egy rég elfeledett fényképre, egy régi iratra. Csak ül ott, és nézi a képet, oh bocsánat, nézem a képet mely már picit gyűrött, picit sárga, néhol talán koszos is, de az enyém, engem ábrázol teljes lényemben s valómban. Aprónak, kicsinynek, törékenynek pont olyannak, mint amilyennek egy kisgyermeket szokás. Furcsa volt, hogy pont ma találtam meg. Már rég elfelejtettem, hogy van ilyen kép is a fiókomban magamról, 1-2 hetesen az ágyon fekve szundikálva az elengedhetetlen cumival a számba.
S ez még csak a kezdet volt. Ki gondolta volna, hogy 22 év után is ugyanazon a franciaágyon fekszem, mint akkor mikor az a kép készült. Akkor még mennyire fiatalok voltunk. Igen, anya is, apa is, no meg persze én is. Azok még más idők voltak.
Szeretek visszaemlékezni gyermekkoromra, amikor megannyi csínt követtünk el Borika néni ellen, mikor egésznap csak játszottunk kinn az utcán a porban. Emlékszem, hogy amikor óvodába vitt anya és ott hagyott a sok gyerek között visszavágytam haza. Mindig mondtam az óvó néninek, hogy vegyen már fel. De ő rá se bagózott, szó szerint. Fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Vagy mikor nyáron unokatesómat nyakon öntöttem egy vödör vízzel. Szegény tiszta víz volt, és utána meg tüdőgyulladást is kapott. Emlékszem, hogy vagy két hétig nem mertem arra menni, nehogy meg legyek dorgálva. Azt hozzá kell tenni, hogy unokatesómék a szomszédba laktak. Vagy egyik nyáron, amikor a másik szomszéd sráccal meggyet szedtünk és nem volt olyan hely a testünkön ahol ne lett volna egy meggyfolt.
Ezek voltak a szép idők, amikor még nem kellett törődnünk semmivel, csak azzal, hogy az oviban a fatraktor nálunk legyen és ne engedjük ki a kezünkből akár életünk árán se, vagy épp a másik fejebúbjának épsége árán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése