Ahogy közelebb érnek a két alakhoz látják, hogy két öreg "utcazenész" ül ott egymással szemben a padon. Az egyik egy furcsa szerkezetet fog kezében, ami egy gitárra hasonlít s elkezdi játékát. Az éj dalát játssza, mint már oly sok éve minden év ugyanezen a napján. Lágy melodikus dallamot, melyet szomorúság övez s egyben ez a szomorúság olykor boldogságot rejt. Utazóink fáradtan megállnak az idős zenész mellett, s nézik ahogy furcsa hangszerén játszik oly könnyedén.
Mikor a dal véget ér, meglepő módon újrakezdi, s a másik lény, aki vele szembe ül a padon, kopott rozzant bőröndjéből előkap egy másik furcsa hangszer s bekapcsolódik a játékba. Úgy játszanak mintha már időtlen idők óta együtt játszanák az éj dalát. Pedig nem is, csak most találkoztak véletlenül, megpihennek, mert útjuk folytatódik, ezek után lehet együtt, lehet külön.
Utazóink tovább állnak. Még mindig esik odakinn, s ahogy haladnak szállásuk felé egyre lassabbnak tűnik a két zenész játéka, s végül, az ajtónál állva már csak a harmóniákat hallják, csak az cseng a fülükben. Belépnek az ajtón, elköszönnek a kísérőtől, s nyugovóra térnek a nehéz nap után. Mély álomba szenderülnek s már az eső hangját se hallják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése