LP és EP 1.rész

A mai fiatal generációnak már egészen máshogy zajlanak a napjai, mint anno. Manapság már az internet előtt nevelkednek az emberek és sok kézzelfogható dologról nem is tudják, milyen lehetett. Milyen lehetett például hetekig szaladgálni a haverok között, mire végre egy rossz másolt kazettán be tudtuk szerezni egy-egy csapat albumát. Most néhány kattintás csupán és máris hallgatjuk mp3-ban a hőn áhított dalokat. Nem tudják azt sem, milyen fáradtságos munka volt összehozni egy alapzenét, hisz nem voltak könnyen kezelhető programok, amiket bármikor le lehetett húzni a netről. Sőt, maga a számítógép is ritkaság volt. Persze ezekkel az új technikákkal semmi baj nincs, csak más a feelingje a gép előtt ülésnek, mint a kutatásoknak és az utána járásnak. Ma már mindenki egyszerűen tud otthon készíteni aránylag elviselhető minőségű zenéket. (Egy időben elterjedt az a kifejezés, hogy "szempler van a zenében", azután persze ez éles vitákat váltott ki a készítők, hallgatók és mindenki között. Szerencsére lassan rájöttünk, hogy a sampler egy gép, a sample a kivágott minta és a sampling maga a folyamat). Tehát sok-sok embernek nap, mint nap "jelenik meg" "LP"-je. Sajnos sokan nem tudják valójában mit jelent ez a bizonyos "LP" és vajon honnan/miből is származik. Ezen kérdéskör tisztázásához szeretnék most egy kis dokumentáris anyagot megosztani veletek.

Az embereket szinte a kezdetektől foglalkoztatta a hang és annak rögzítése, de sokáig nem találtak erre megfelelő megoldást, míg végül 1877-ben Thomas Edison megalkotta a szerkezetet mellyel felvenni és lejátszani is tudott hangot, fonográfnak nevezte el. Kezdetben ónfóliára rögzített, de csak pár szó felvételére volt képes és néhány lejátszás után használhatatlanná vált. Később sikerült 200 szó körüli felvételi időt elérnie. Időközben Alexander Bell és Charles Tainter továbbfejlesztette Edison találmányát. 1888-ban mutatták be a közönségnek grafofon néven. Egy viaszhengert használtak a felvételhez, a hangerő így gyenge, de a hangminőség sokkal jobb volt, mint a korábbi anyagoknál. Kb. 2 perces játékidőt tudtak ezzel produkálni.

A fonográf megjelenése után pár évvel, 1893-ban a párizsi Pathé testvérek elhatározták, hogy vesznek egy szerkezetet helyi kávéházukba a közönség szórakoztatására és a hely fellendítésére. Ez az ötlet olyannyira bevált, hogy a legtöbb vendég azonnal meg szerette volna magának vásárolni a lejátszót. A szemfüles testvérpár kapva a lehetőségen Edison gépének mintájára megalkotta saját fonográfját. Felismerték, hogy a siker kulcsa az alacsony árban rejlik, hogy az átlagos jövedelmű emberek is megvehessék. A város Chatou nevű negyedében felépítették a gyártelepüket, a negyed azóta is a francia zeneipar központja. Párizs egyik előkelő utcájában nyitották meg fonográf szalonukat ahol fényűző bársonyszékekkel várták az érdeklődőket és vásárlóikat, akik kedvükre hallgathatták kedvenc műveiket. A Pathé féle fonográf sokáig fogalom volt. Többféle lejátszót gyártottak, de egyértelműen a "Le Coq" névre keresztelt modelljük volt a legkelendőbb és legsikeresebb.

A fonográf után 10 évvel 1887-ben szabadalmaztatta Emil Berliner saját készülékét a gramofont. Ez a találmány már lapos korongokon spirál menetben rögzítette a hangot. Előnye volt a fonográffal és a grafofonnal szemben a lemezek könnyű tárolhatósága és sokszorosítása is a nagyközönség számára. Berliner először cinklemezbe vágta a hangfelvételt. A vágott lemeznek elkészítették a pozitív nyomóformáját, és ebből csinálták a másolatokat. Később az eredeti cinklemezről acél nyomóformát hoztak létre és ezzel keménygumiba préselték a hangfelvételt. Hosszú kutatás után Berliner rátalált a sellakra, (ami egy trópusi vidéken élő levéltetű elgyantásodott váladéka) melyet különféle tisztítási eljárások után használtak fel. Ez kellően puha volt a préseléshez, olcsó és jó minőségű hanglemezeket készíthettek belőle, ezért a sellak mindenütt felváltotta a cinklemezt és a keménygumit. A lemezvágáshoz viszont - a sellak törékenysége miatt - viaszlemezeket használtak. Közben persze sorra jöttek a próbálkozások és újabbnál újabb anyagokra nyomták a barázdákat, ám egyikük alkalmazása sem bizonyult túl jó ötletnek. Egy lemezre körülbelül 3-4 perc anyagot lehetett rögzíteni, de csak az egyik oldalát használták a korongoknak. 1904-ben indították útjára azt a lemezt, aminek mindkét oldalára
rögzítettek. 78-as percenkénti fordulatszámon lehetett visszajátszani őket ám ez a szám gyakran ingadozott 70-90 között a kézi hajtás miatt.

A közönség mind több és több érdeklődést mutatott a szerkezetek iránt, hisz eddig "csak" nyilvános helyeken, élőben elhangzó műveket élvezhettek, a gramofonok és a 78-as korongok megjelenésével és forgalomba hozásával, gyártásával pedig otthon is lejátszhatták kedvenc darabjaikat így ez az eszköz az 1930-as évekre szinte teljesen kiszorította a fonográfot és a viaszhengereket. A lemezek egy csapásra a közönség szívébe zártak magukat.