1976
Jean-Michel Jarre – Oxygene
1976 novemberében Jimmy Carter megnyerte az amerikai elnökválasztást, Maurice Jarre francia filmzeneszerző fia, Jean-Michel Pedig kihozta 3. stúdióalbumát. Míg a Tangerine Dream és a Kraftwerk törte az utat, Vangelis – Albedo 0.39 című alkotása pedig a természet nagyszerűségének dicshimnuszát zengte, a túlvilági hangtájképek mintájául szolgáló Oxygene szinti-alapú párhuzamos univerzuma inspirálóan hatott az elektronikus mozgalomra, és tízmillió fölötti példányszámban kelt el.
Klasszikus képzettségét hasznosítva Jarre örvénylő, lebegő melódiákat formált, sokszor olyan szokatlan szekvenciában, mint a 34,5-es tempó. Hangulatviláguk a kísértetiestől (mint például a nyitó darab) az éteriig (ilyen a Part 2, mely akaratlanul is az űrmániás korszakhoz kötődő asszociációkat ébreszt a lüktető, mormogó ritmusok helyét átvevő, zuhatagként omló szintetizátoros és lézerkisüléses effektekkel). A John Carpentert idéző Part 3 tengerhullámzását az Oxygene Part 4 hipnotikus vibrátója követi egy emlékezetes, jégtáncos refrénnel, amit azóta is nyomnak a tévék, majd jön a földalatti atmoszférát Boleró-szerű, ’20-as évekbeli gótikával vegyítő darab, s végül az expresszív finálé.
„Rohadtul a tökélyre kell törekedni. Ha nem ezt teszed, megölsz egy csomó ember. Nem azt mondom, hogy a zeném ölni képes, de…” (Jean-Michel Jarre, 2004)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése