Funkciók

A zeneelmélet egyik legérdekesebb része a funkciók, vagy skálafokok témaköre. A korábbi írásokból már megismertük az előjelek, s ezen keresztül a hangnemek fő jellemzőit, most áttérünk a skálák és azok fokainak tárgyalására. Első megközelítésben bonyolultnak tűnhet, ám ha megértjük, használatuk és szabályszerűségük egyértelművé válik előttünk. A leírásban szemléltetésképp a g-moll skálát vesszük alapul, ezen keresztül mutatjuk be a funkciókat.
Minden skála első foka az alap hangnemmel azonos, ezt tonikának nevezzük és római egyessel jelöljük(I.). Ez g-moll esetében G-B-D G-Aisz-D hangokból áll össze. Ha a zongorát vesszük alapul, akkor a bal kezünk egy G hangot játszik, a jobb keznk pedig az előbb említett g-moll akkordot.

A skála negyedik fokát római négyessel (IV.) jelöljük, ennek neve: szubdomináns. Ennek alaphangja a skála negyedik hangja lesz, tehát egy C, így bal kézben a C hang, jobb kézben pedig egy c-moll akkor kerül lejátszásra. Fontos megjegyezni, hogy a hármashangzatokat a lehető legkevesebb ujjmozdítást igénylő akkordfordításban illik lefogni, azaz mindig keresni kell egy közös hangot. Ez szomszédos fokoknál nem igaz, ezeknek nincsenek közös hangjaik. Mivel a c-moll alaphelyzetben C-Esz-G, így a közös hang a G lesz. Megfelelő akkordfordítást használva pedig a G-C-Esz sorrendben kapjuk meg a hármashangzatunkat.

Az ötödik fok neve domináns, ezt római ötössel jelöljük (V.). Ennek alaphangja az ötödik lesz. Az eredmény egy d-moll hármashangzat lesz. Mielőtt továbbmennénk, fontos megjegyezni, hogy a szomszédos fokok egymás utáni megszólalásánál, - pl: IV. után V. esetén - a jobb kézben ellenmozgást végzünk; ha az előző foknál fölflé léptünk, akkor a következőnél lefelé kell, s mindez fordítva is igaz. Ebből kiindulva az alap d-moll (D-F-A) helyett az F-A-D hármashangzatot kapjuk.

Kis kitérőt kell tennünk, hiszen oka volt, hogy moll hangzatot választottunk a példában! A korábbiakban már említettük, hogy a moll skálának három formája létezik:

• természetes moll (lá-ti-dó-ré-mi-fá-szó)
• öszhangzatos moll (lá-ti-dó-ré-mi-fá-szi)
• dallamos moll (lá-ti-dó-ré-mi-fi-szi).

Ebből is látható, hogy a két utóbbi moll skálánál alaphelyzetben is módosított hanggal van dolgunk: a fi és szi, a fá és szó hangok fél hanggal történő megemelése után jöttek létre. A szi hangot a skála vezetőhangjának is nevezik, ez az alaphanghoz képest mindig egy félhangnyival lefelé helyezkedik el. A fenti példánk tehát csak akkor igaz, ha természetes mollban gondolkozunk. Mivel a leggyakoribb az összhangzatos moll, így levezetjük ebben a formában is.

A példában használt g-moll skálánk alaphangja a G, azaz a lá. Ebből adódóan a szó hangnak egy F felelne meg, ám ezt fél hanggal meg kell emelnünk, s így egy Fisz hangot kapunk. Így a domináns fokon lévő hármashangzat d-mollból d-dúrba változott: F#-A-D. A fenti szabályokat követve már könnyen kiszámolható mely foknál, mely hangokat érint a változás attól függően, hogy melyik típusú moll-skálával van dolgunk.

Utolsó lépésben pedig ismét az első fokot (I.) szólaltatjuk meg, immár a bal kézben a kiinduló G hanggal, jobb kézben pedig a kezdő g-moll akkorddal. Mint látjuk, itt ismét van egy közös hang, ami a D. Nincs más dolgunk, mint ezt meghagyva a két utolsó hangot leváltjuk G és B hangokra, így a közös hang megtartásának szabálya is megoldódott. A skálavezetés akkor jó, ugyanazokra a hangokra érkezünk, amelyekről elindultunk. Az ilyen I.-IV.-V.-I. foklépéseket hívjuk autentikus zárlatnak, ám létezik I.-V.-I. lépésforma is, ez plagális zárlatnak nevezzük.

Egy-egy skálának összesen hét foka lehet, azonban a második, harmadik, hatodik és hetedik fokokat nem illetjük külön jelzővel, csak a számával hivatkozunk rá. A IV. és V. fokok kiegészülhetnek egy-egy szeptimet alkotó negyedik hanggal, ekkor már szubdomináns és domináns szeptimakkordról beszélünk. Szeptimet úgy hozhatunk létre, hogy az alapfordítású akkord hangjára egy tercet számolunk ki. A fenti példából kiindulva az F-A-D hangokhoz egy C-t fogunk (F-A-C-D), egy G-C-Esz hangokat pedig egy B hangot (G-B-C-Esz),