Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

Elmúlt 14 hét, múlt héten végeztünk a 14. előadóval is. Most következzen bónuszként egy számlista, azon dalokból, amit én majdnem 1 éve ezen a műsorban játszottam.

Tracklist:

1.) Creedence Clearwater Revival – Proud Mary

2.) Black Sabbath – Paranoid

3.) Eagles – Hotel California

4.) Jean Michel Jarre – Oxygene Part 2

5.) Kraftwerk – The Model

6.) AC/DC – Highway To Hell

7.) Pink Floyd – Another Brick In The Wall Pt. II

8.) Eurythmics – Sweet Dreams (Are Made Of This)

9.) Tina Turner – Private Dancer

10.) Depeche Mode – Strangelove

11.) Madonna – Like A Prayer

12.) Depeche Mode – Enjoy The Silence

13.) Pet Shop Boys – Go West

14.) Green Day – Basket Case

Jövő héttől jön valami más.
A "Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell" sorozat cikkei letölthető a http://norbiehfitz.extra.hu/main.php?menu=downloads címről a megfelelő menüpont kiválasztása után.

Update:
2008.09.23: Ma tényleg kikerült a honlapra. A fenti linkre kattintva megtalálod!

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1994

Green Day – Dookie

A punk puristái még mindig fanyalognak emiatt a lemez miatt. Az azonban vitathatatlan, hogy a Dookie-val a Green Day egy új generációt ébresztett rá egy régi stílusra.

A recept igen egyszerű. Végy néhány erőteljes akkordot, egy fülbemászó dallamot, fűszerezd meg egy kis ironikus humorral és gyorsítsd a tempót addig, hogy a kölykök fel-le ugrálhassanak rá.

A Dookie-val a Green Day tizennégy dühös, de azért jócskán fülbemászó melódiát prezentált a nagyvárosi szorongásról és közönyről. A trió ilyen sorokkal ünnepelte a naplopó életstílust: „Kijelentem, hogy nem érdekel többé, fellángoltam, de kiégtem, és most már unatkozok”, valamint olyan dalokkal, melyek már az unalomból elkövetett önkielégítések megkopó varázserejéről számolnak be.

A korong négy dicsőséges kislemezt eredményezett, melyek közül a Basket Case öt héten keresztül trónolt az amerikai listák tetején. A leghosszabban tartó örökségű viszont a When I Come Around lehet, hiszen ez a dal összegezte leginkább (kevesebb, mint 3 percben) a Woodstock ’94 koncertsorozatot, és ezzel bebetonozta a zenekart a legnagyobbak közé. Pontosan, ahogy a New York Times is megfigyelte: „Az apátia még soha nem hangzott ilyen szenvedélyesen.”

„Nyomni egy koncertet, aztán bulizni, erről szól a punk.” (Billie Joe Armstrong, 1994)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1993

Pet Shop Boys – Very

Bár a Pet Shop Boys mindig is nyilvánvalóan meleg duó volt, a Very volt az első igazán és megkérdőjelezhetetlenül meleg lemezül. A záró epikus, majdhogynem Laibach-szerű Village People-interpretáció a Go West elég sokat elárul, de ott volt még az AIDS témájú Dreaming Of The Queen ballada, a kényszerű tiltakozásról szóló To Speak Is A Sin, vagy a rémisztően kizsákmányoló Young Offender.
A sok kiemelkedő dal közül az egyik legkiemelkedőbb a dühös The Theather, melyet Tennat nyilvánvalóan válaszként írt Phil Collins hajléktalanokhoz szóló dicshimnuszára (az Another Day In Paradise-ra), de amely szintén jól működik a John Major miniszterelnöksége alatti Anglia társadalmi egyenlőtlenségeinek kritikájaként is. A lendületes Liberation és a harsány Can You Forgive Her? hasonlóan mágikus popdalok, ilyeneket csak a Pet Shop Boys képes készíteni.
Ez a színes, rámenős ajándék azt bizonyítja, hogy Tennant-ban és Lowe-ban megvolt a pimaszság ahhoz, hogy úgy kuszálják össze saját lapjaikat, hogy az adu ász mégis a kezükben maradjon.

„A Pet Shop Boys beletartozik a pop kategóriába, de nem csak abból áll.” (Neil Tennat, 1994)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1990

Depeche Mode – Violator

1990 márciusában a Depeche Mode útjára indította új albumát, egy eredetileg csendesnek tervezett fellépéssel a Los Angeles-i Wherehouse lemezboltban. Ehelyett öt rajongót kellett kórházba vinni, amikor – a rendőrség szerint – 30 ezren jelentek meg. Nem csoda, hogy az együttes következő turnéja a World Voilation nevet kapta.

A kifinomult, de mélyen érző Violator megszabadul a Black Celebrationön és a Music For The Masseson lévő önkielégítő különcségektől. A nem feltüntetett instrumentális számok – Crucfied az Enjoy The Silence után és az Inerlude No. 3 a Blue Dress után – elegánsan ravasz darabok.

Az eredménynek gyönyörű hangzást adott Flood, és olyan egységesen szól a lemez, hogy kell néhány meghallgatás, amíg az ember észreveszi, hogy nem Gahan, hanem Gore énekli a Sweetest Perfectiont és a Blue Dresst. Szintén említést érdemel a billentyűs Alan Wilder kimagasló játéka. A Violator bemutat egy, a csúcson lévő együttest, és ma is könnyedén meggyőz bárkit.

„Van egy tízes listám a témáimról… kapcsolatok, uralkodás, bujaság, szerelem, jó, gonosz, vérfertőzés, bűn, vallás, halhatatlanság.” (Martin Gore, 1990)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1989

Madonna – Like A Prayer

A lángoló keresztek alatt, melyekről leginkább emlékezetes, a leglenyűgözőbb popalbum rejtőzik a Revolver óra. Ahhoz, hogy az eladások arányosak legyenek Madonna népszerűségével, elég lett volna kiadni a True Blue újabb verzióját. Ehelyett ő és a producer Pat Leonard egy remekművet hoztak létre, melyet még Peter Gabriel is megtapsolt dallamossága miatt.

Az album a szövegekben a csibészes fukarságot emberséggel helyettesítette. Az Express Youself harci felhívás, több mondanivalóval, mint a Material Girl, míg családi ügy a Promise To Try-on, a Dear Jessie és a Keep It Together. A leginkább megdöbbentő a Till Death Do Us Part, amely az állítólagos „terror éjszakájának” állít emléket, amit egykori férjétől, Sean Penntől kellett elszenvednie.

Az érettség sosem hangzott ennél szórakoztatóbban.

„Ezt az albumot édesanyámnak ajánlom, aki megtanított, hogyan kell imádkozni.” (Madonna, 1989)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1987

Depeche Mode – Music For The Masses

A szinti-popos mamlaszokból diadalmas stadiontáncoltatók lesznek! Ledőlnek a falak és megszületik Marylin Manson! Ó, és mondtuk már, hogy ők találták fel a house-zenét?
Jó, a fenti állítások nem teljesen igazak, de ez az a lemez, amellyel a Depeche Mode búcsút intett a kezdetleges elektro-popnak, és kifejlesztette azt a hangzást, mely egyformán lelkesítette a darkokat és a tánczene úttörőit.
A lemez ereje végig könyörtelen, de a tempó örvendetesen változik.
A britek továbbra is furcsa popsztárként kezelték a zenekart. A kontinentális Európában és Amerikában azonban a Depeche Mode, amely addig (a Pet Shop Boy Niel Tennant szavaival élve) egy volt a „csini tiniknek szánt együttesek” közül, bálvány lett amire sosem számítottak volna – az album címe, és a borítón lévő üzenet ellenére: „Terjesszük a híreket a nagyvilágban.”

„Az amerikaiak bárkinél többet szenvedtek a Toto-utánzatoktól az elmúlt tíz évben… pont jó időben érkeztünk.” (Martin Gore, 1990)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1984

Tina Turner – Private Dancer

Tina Turner a Private Dancerrel tért vissza a férjével vívott hosszú csaták utáni visszavonultság éveiből. Tízmillió példányban felt el, és négy Grammyt nyert; a Private Dancer, a What’s Love Got To Do With It és a Let’s Stay Together mind hatalmas slágerek lettek.
Öröm, tudás és fájdalom színezik Turner nyers, de sebezhető hangját; a Private Dancer dalai olyanok, mintha kitépett lapok lennének egy sokat szenvedett és megtört szívű nő naplójából, aki azonban elszánt marad. A hangzás kicsit túl simára lett polírozva, de ez semmit nem von le Turner hangjának fenséges erejéből és jelenlétéből.
Az albumon egy sor kiváló producer dolgozott, de amikor lejár a lemez, nem a háttérlapok, hanem Tina Turner rendíthetetlen lelke miatt tesszük fel újra.

„Mick Jagger? Imádom, ahogyan rázza a seggét. (Tina Turner, 1969)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1983

Eurythmics – Sweet Dreams (Are Made Of This)

E két művészi vénával megáldott posztpunk popzenész Dave Stewart gitáros és a lélekkel teli tenorhangon éneklő Annie Lennox erős dallamokkal és erőteljes vokális előadásmóddal párosította a szintetizátoros hangzás, s ezáltal gyakorlatilag véget vetett a ’80-as évek elektro-pop fércműveinek.

A zenei stílusok változatosságán kívül – a Sam and Dave-sláger Wrap It Up dögös feldolgozásától a This City Never Sleeps fenségességéig – figyelemre méltó az album érzelmi telítettsége. A határozottan fagyos Sweet Dreams azután született, hogy a két egykori szerető összevitatkozott a stúdióban és nem álltak szóba egymással; a megszállottságról szóló, megrendítő kislemez, a Love Is A Stranger videoklipjét azonnal betiltották a részvétlen cenzorok, akik „az ifjúságot megrontó transzvesztitaként” bélyegezték meg Lennoxot.

Teljesen rendjén volt, hogy 1983 végére nemzetközi sztárrá vált a duó.

„Néha… gyönyörűen fenséges zenét van kedvem csinálni.” (Annie Lennox, 1990)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1979

Pink Floyd – The Wall

A kortársaitól is távolságot tartó Pink Floyd ezúttal saját közönségétől való elidegenedésének kifejezésére tett kísérletet. Az eredmény: konceptalbum egy kiábrándult és kikészült popsztárról, aki fasiszta vezetőnek képzeli magát. Eddig olyan akár a Tommy vagy a Ziggy. És a központi metafora – a tégla – láttán-hallatán is aligha ver gyorsabban a hallgató pulzusa. Tehát a díszítésnek kell nyújtania az izgalmakat: a kivitelezés még a Floyd grandiózus mércéjéhez képest is aprólékos, a Beach Boys hangzásvilága köszön vissza a férgekről szóló vokálban, s szokatlanul tömörek a dalok – jelesül a diszkó protest songnak számító Another Brick In The Wall Pt II és a rajongók kedvence, a Comfortably Numb.

Oly erős védettséggel rendelkezik az album, hogy még a Comfortably Numb diszkós átszabását is elviseli a Scissor Sisters kezeitől, sőt egy Broadway-adaptáció rémét is. Addig kell meghallgatni, amíg örökre át nem festik.

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1979

AC/DC – Highway To Hell

Illetheti kritika technikai egyszerűsége miatt az AC/DC zenéjét, mégis mindmáig ez a rock’n’roll egyik legnagyobb hatású zenekara. Durva és tökös stílusuk a rock eszenciáját nyújtja. A kemény rock kevés rajongója képes ellenállni alapvetően munkásosztálybeli vonzerejüknek, melyet a blues-hatásokat mutató akkordszerkezet alkalmazása, valamint az energia és a fegyelmezettség tökéletes egyensúlya egészít ki.

Habár a ’70-es évek során viszonylagos siker övezte útjukat, az igazi „áttörésüknek” a Highway To Hellt tartják, s ez lett az első platinalemezük, s egyúttal az 1980-ban elhunyt Scott hattyúdala is.

Nem gyakori, hogy egy album minden egyes száma kislemezként is megállná helyét, de az AC/DC és a Highway To Hell közel jár ehhez.

„Azt kérdik tőlem, hogy az AC vagyok-e vagy a DC, mire én: Semelyik, én a villám vagyok a közepén.” (Bon Scott, 1979)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1978

Kraftwerk – The Man Machine

A The Man-Machine új koncepcionális csavart vitt a Kraftwerk kortárs művészetébe. Az ikonikus borító El Liszickijt, a modernista orosz művészt idézte, a dalok témájaként megjelent a nagyvárosi elidegenedés egyre automatizáltabb világa, az űrkorszak technikája és a hírnév üres csillogása.

A The Man-Machine a zenekar legidőtlenebb kompozícióinak némelyikét is tartalmazza. Ralf Hütter panaszos hangja fájdalmas romantikát kölcsönöz a Neon Lightsnak, a The Model a divatipar keserűen gúnyos szatírája, s annyira megelőzte saját korát, hogy három évvel az album megjelenése után lett brit listavezető. A hírességek vonzerejéből elő kultúra e profetikus pillanatképe a Kraftwerk egyik legismertebb száma, s művészek több nemzedékét ihlette meg a ’80-as évek szintipop úttörőitől kezdve a mai „electroclash” mozgalomig.

A The Man-Machine nemcsak óriási utóhatása, hanem ökonómiája miatt is figyelemre méltó. Közelebbi vizsgálatakor észrevehetjük a ritmus repetitív motívumainak parányi variációit, és a szintetizátoros része már-már klasszikus zenei összjátékát. Hetedik albumával a Kraftwerk bebizonyította, hogy az elektronikus zene ereje nem a hangbűvészkedésben, hanem a zenei egyszerűség tudományában rejlik.

„Nagyon unalmasnak találjuk a pózolást. A robotok sokkal jobban csinálják, türelmesebbek.” (Ralf Hütter, 1991)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1976

Jean-Michel Jarre – Oxygene

1976 novemberében Jimmy Carter megnyerte az amerikai elnökválasztást, Maurice Jarre francia filmzeneszerző fia, Jean-Michel Pedig kihozta 3. stúdióalbumát. Míg a Tangerine Dream és a Kraftwerk törte az utat, Vangelis – Albedo 0.39 című alkotása pedig a természet nagyszerűségének dicshimnuszát zengte, a túlvilági hangtájképek mintájául szolgáló Oxygene szinti-alapú párhuzamos univerzuma inspirálóan hatott az elektronikus mozgalomra, és tízmillió fölötti példányszámban kelt el.

Klasszikus képzettségét hasznosítva Jarre örvénylő, lebegő melódiákat formált, sokszor olyan szokatlan szekvenciában, mint a 34,5-es tempó. Hangulatviláguk a kísértetiestől (mint például a nyitó darab) az éteriig (ilyen a Part 2, mely akaratlanul is az űrmániás korszakhoz kötődő asszociációkat ébreszt a lüktető, mormogó ritmusok helyét átvevő, zuhatagként omló szintetizátoros és lézerkisüléses effektekkel). A John Carpentert idéző Part 3 tengerhullámzását az Oxygene Part 4 hipnotikus vibrátója követi egy emlékezetes, jégtáncos refrénnel, amit azóta is nyomnak a tévék, majd jön a földalatti atmoszférát Boleró-szerű, ’20-as évekbeli gótikával vegyítő darab, s végül az expresszív finálé.

„Rohadtul a tökélyre kell törekedni. Ha nem ezt teszed, megölsz egy csomó ember. Nem azt mondom, hogy a zeném ölni képes, de…” (Jean-Michel Jarre, 2004)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1976

Eagles – Hotel California

A címadó dal delíriumos úti beszámolóba oltott gyilkos ballada, elringató tempója és szúrós gitárfutamai egy olyan hely képét hívják elő, ahol cserepes pálmák és vendégváró mosolyok mögül les ránk a gonosz; Joe Walsh és Don Felder perzselő szólópárviadala a rock legemlékezetesebb pillanatainak egyike. Az albumon végig érzékelhetőek a zenekar country gyökerei, leginkább a Nuw Kid In Townban, ahol Walsh elektromos zongorája egy mexikói kocsma álmatag szomorúságát idézi fel, vokális harmóniái gondosak akár a manikűrollóval nyírt hollywoodi gyep. A Hotel California számos tekintetben megtestesít mindent, amit a punk el akart pusztítani: tükrös tökélyű hangkép, összhangba rendezett gitárszólók és „témák”. De akárcsak más zenei stílusok elvirágzásuk idején, a West Coast-counrty-rock is megismételhetetlenül kifinomult csúcsra ért a Hotel Californiával.

„Ha rajtad múlik, az ember el fogja pusztítani a mennyországot, mert a Földön minden mennyeit elpusztított már.” (Don Henley, 1976)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

1970

Black Sabbath – Paranoid

A Black Sabbath bemutatkozó albumát hallván, a szülőföldjüknek számító Angliában sokan összevonták a szemöldöküket: a blues Sabbath-féle szeizmikus újragondolása, valamint az első két Led Zeppelin-nagylemez együtt nagyban hozzájárult a rock’n’roll egy új formájának megszületéséhez. Ez pedig nem más, mint a heavy metál.

Az istenített címadó dal, egy őspunk-forgószél az elszigetelődésről, amire mindmáig úgy tekintenek, mint a Black Sabbath védjegyévé vált himnuszra – Ozzy és Iommi még II. Erzsébet királynő uralkodásának 50 éves évfordulóján is előadta Londonban, 2002-ben.

A Paranoid meghozta az amerikai áttörést is, a Sabbath számára. Az album dalait a legkülönbözőbb stílust képviselő zenekarok dolgozták fel, így például a Pantera vagy a Cardigans; a rockzene keményebb válfajára gyakorolt hatása, a Nirvanától egészen a Queens Of The Stone Age-ig egyszerűen felbecsülhetetlen.

„Ez az ország elég ijesztő képet mutat a fiatalabb nemzedék számára, mivel háborúban áll.” (Ozzy Osbourne, 1979)

Dalok, melyeket még életedben egyszer hallanod kell

Ez egy 14 részes sorozat lesz. Egykori audioadásomban volt ilyen, hogy kiválasztottam az elmúlt 50 évből 14 olyan dalt amely a slágerlisták élén lovagolt. Most szeretném közzétenni ezeket, s így nem csak azok élvezhetik e műsort akik hallották, hanem egy kis képzelőerővel már mindenki. Minden héten egy dal lesz közzétéve. Vágjuk bele.

1969-ben a Creedence Clearwater Revival kiadta a Bayou Counrty című albumát.
A Creedence 2. albumán a Bayou Countryn kapott helyet az első igazán nagy slágerük, a milliós példányszámban elkelt Proud Mary, egy Mississippin közlekedő kerekes gőzhajót dicsőítő dal, amit Forgety írt. Érdekes módon Forgety rendkívül sokat tett azért, hogy az amerikai Dél zenei öröksége minél legendásabb színben tűnjön fel, ám ő maga a napfényes Kaliforniából származott.
A lemez kulcsmomentumai között ott van még a Little Richard-klasszikus rockosított átirata (Good Golly Miss Molly) vagy az ingoványos Born On The Bayou, a blues-os Graveyard Train, valamint a Keep On Chooglin, amelyben John Forgety csupán hangszerek használatával is képes volt kibontani a közel nyolcperces groove-ot.
Ez a sláger csupán az első volt a következő két és fél év során kiadott 8 Top 10-es arany és platina kislemez közül. 1971-ben a NME legjobb zenekarokat megválasztó szavazásán ők lettek a befutók – megelőzve a Beatlest is.

„A Creedence Clearwater Revival valószínűleg minden idők legjobb kislemez-sikerekre építő amerikai zenekara volt” (Dave Marsh, 1979)

(1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz c. könyvből)