1948-ban az amerikai Columbia Records kiadta új formátumát a "hosszan játszó" (long play = LP) hanglemezt, amely 33 1/3 percenkénti fordulaton forgott a lejátszón és 10" - 12" (25-30cm) átmérőjű. (Egyébként az LP feltalálója a Columbia Records-nál dolgozó magyar születésű Peter Carl Goldmark volt.) Oldalanként kb. 15-20 perc hanganyag fér el rajta.
Az RCA Victor Records 1949-ben mutatta be új kislemezét (single play = SP), ezt 45-ös percenkénti fordulat mellett lehetett lejátszani, a gramofonlemezekre jellemző 3-4 perces játékidő viszont megmaradt, ellenben sokkal kisebb és könnyebb volt. (17 cm, 7" átmérőjű)
A "magas hanghűségű" (Hi-Fi = high fidelity) monó felvételeket, mágnesszalagon rögzítették (Magnetophon), valamint kidolgozták a hasonló műszaki színvonalú, "hosszan játszó" mikrobarázdás lemezt (LP). Különös módon az ezután gyorsan megjelenő sztereó technika már nem volt képes akkora dinamika és jelenlét érzet megjelenítésére, mint elődje.
A lemezek játékidejének növekedését, illetve a nagyon jó minőséget ez a technológia tette lehetővé. Ezek a lemezek még mindig nagyon nehezek és törékenyek voltak. Az új műanyagok megjelenésével azonban minden megváltozott, ekkor kezdték a PVC egy speciális vegyületét is használni. Ez az új rugalmas és könnyű anyag gyorsan kiszorította a hanglemezgyártásból a bakelitet, ám a név - bár műszaki szempontból teljesen hibásan, de - megmaradt. Persze leginkább csak nálunk, külföldön a lemezeket vinyl-nek (polivinil klorid) hívják.
LP-kre (12” 33 1/3 fordulat) többnyire albumokat (persze nem csak azokat) nyomnak, legtöbb esetben 2LP-n jelennek meg a hosszú (40 percnél több) játékidő miatt, néha előfordulnak 3LP-s kiadványok is. 4LP-n pedig a dupla albumok szoktak napvilágot látni. Single és EP többféle formátumon is előfordul, általában 12” 45 fordulat vagy 7” 45 fordulat, de található 10” 45 fordulaton is.
Az amerikai lemez szabványok a Recording Industry Association of America (RIAA) irányelveit követik. Az inch-rendszer csak névleges csupán, pontatlanul jelzi az átmérő méretét egy közelítő értékkel. Jelenleg a 12 inch-es lemez 302 mm (11,89 inch pontosan), a 10 inch-es 250 mm (9,84 inch pontosan), a 7 inch-es pedig 175 mm (6,89 inch pontosan).
A hangminőség és tartósság nagyban függ a vinyl minőségétől. A 70-es évek elején a költségek csökkentése miatt könnyebb, rugalmasabb lemezeket kezdtek nyomni. Az iparág nagy része átvette a minőség és lemezvastagság csökkentésével járó technikát, melyet a tömegtermelésben alkalmaztak. Ezt az RCA Victor nyomán "Dynaflex" eljárás (125 g/m2)-nak nevezik, melyet a lemezgyűjtők többsége csak alacsony minőségűként tart számon. A legtöbb lemezt újrahasznosított műanyagra nyomják.
Az új "virgin" vagy "heavy" (180-220 g/m2) lemez kifejezést általában a modern "audiophile" lemezekre használják minden műfajban. Számos gyűjtő értékeli többre a 180 g/m2 lemezeket, ezeket hangzás szempontjából magasabb minőségűnek tartják, mint a normál „bakelitet”. Ezek a lemezek jobban ellenállnak a deformálódásnak is, melyet a puszta lejátszás okoz. A 180 g/m2 lemez előállítása jóval több költséggel jár, és magasabb minőségű gyártást követel, mint egy átlagos lemez.
Miután a legtöbb „bakelit” újrahasznosított műanyagból készül, szennyeződések gyűlhetnek össze a lemezen, ezek okozzák, hogy egy vadonatúj albumon lévő zenei alkotás is recseg és pattog. A "virgin" lemez kifejezés azt jelenti, hogy az albumot nem újrahasznosított műanyagból készült lemezre nyomták, és elméletileg mentes az ilyen szennyeződésektől. A gyakorlatban viszont ez a gyártói minőségellenőrzéstől függ.
A lemez lényegében első perctől fogva valami misztikus módon megbabonázta az embereket. Nem tudni pontosan hogyan csinálja, egyeseket a színe, a csillogása, a dinamikája, az időtállósága, a sercegése vagy ezek összessége vonz annyira. Egyszerűen van egy varázsa, ha az ember egy „bakelitet” fog a kezébe, tesz a lejátszóra és arról hallgatja a kedvenc zenéit. Aki már fogott lemezt szerintem nagy valószínűséggel tudja miről beszélek. Elvarázsolja az embert és már csak azt veszi észre legközelebb, hogy lemezboltokban, eldugott antikváriumok poros polcain kutatja kedvenceit, lemezvásárokra jár és a lakásban stócokban állnak a "feketék". Gyűjteni sokféleképpen lehet, van, aki egy-egy stílust, mások a kedvenc előadóik összes kiadványát akarják megszerezni. Egy albumot, maxit akár több példányban is hisz a más-más kiadások más-más dolgot rejthetnek, más a borító, más a címke (label), dedikált, nem dedikált és akad olyan is, aki különböző kiadókra specializálódik. A 80-as évek végén és 90-es évek elején megjelenő új digitális technika, a compact disk (CD) szinte azonnal kiszorította és felváltotta a „bakeliteket”. Ám a szaporodó lemezrajongók és DJ-k, akik mai napig erre a formátumra esküsznek megmentették kincseiket. Általában a gyűjtők egy valamiben biztosan egyetértenek: a zene vinyl-en az igazi. Magyarországon manapság évente már csak pár ezer példányt nyomnak, amik nagy része modern tánczenei lemez, de külföldön a kisebb és nagyobb sztároknak egészen biztosan megjelenik az albuma, maxija vinyl-en a gyűjtők, a DJ-k és az egyszerű otthoni hallgatók nagy örömére. A gyűjtésnek lényegében csak két dolog tud határt szabni: a lakásunk mérete és a pénztárcánk.
